30. rész

Sziasztok :)
Nagyon örülök, hogy ennyi kihagyás után, még mindig ilyen sokan itt vagytok velem és olvassátok a blogot. Köszönöm szépen a komikat nagyon aranyos dolgokat írtatok és sok valakinek lehet nem jelent semmit ha írnak valamelyik részhez valamilyen komit de nekem nagyon is sokat jelent, mert így tudom, hogy van értelme annak amit csinálok. Szóval köszönöm mégegyszer. Megígértem, hogy az új résszel kiteszek egy másik blogot amibe nézzetek be. Nem én írom, de egyébként nekem tetszik szóval hátha nektek is fog. És ha igen akkor iratkozzatok fel, mert az írójának nagyon sokat jelentene és lehet, hogy nem folytatja tovább a blogot, ha nem lesz több olvasója. Itt a link: http://jussbizzle.blogspot.hu/.A részről csak annyit, hogy lehet egy kicsit rövid lett, de így is nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy mit kellene beleírnom. Rengeteg ötletem van, de nem akartam mindent egy részbe belesűríteni. De azért remélem tetszeni fog.  Jó olvasást. Imádlak titeket <3 :*


A gyomromban ezernyi pillangó cikázott és az idegességtől ökölbe szorítottam a kezemet, majd kiengedtem és ezt ismételgettem mindaddig amíg ki nem nyílt az ajtó. Amikor felnéztem nem hittem a szememnek....... 

Anya állt az ajtóban vörös kisírt szemekkel. Először értetlenül nézett rám, gondolom próbálta kitalálni, hogy vajon mit keresek én itt amikor éppen a turnén kellene lennem, de valahogy ugyanígy nézhettem én is rá, mivel nem értettem, hogy miért sírhatott.Én lehajtottam a fejemet és próbáltam visszatartani a könnyeket.
-Szia.. a-anyu.. haza jöttem-mondtam kicsit szaggatottan, mert nem tudtam, hogy mégis, hogy fog reagálni rá. Majd hirtelen megéreztem kezeit a hátamon és biztonságot adó szorítását. Nagyon hiányzott az ölelése. Igaz nem sok ideig voltam távol, de akkor is hiányzott. Amikor elvált tőlem akkor vettem észre, hogy könnyes a szeme és az arca is. Újra sírt.
-Szia. Ne haragudj--törölgette az arcát- csak annyira hiányoztál. Gyere be.-mosolyodott el. Az utolsó mondatánál mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Féltem, hogy ha apa meglát kizavar.
-Gyere nyugodtan apád nincs itthon.-mondta anyu bátorítóan. Gondolom kiült az arcomra az aggodalom amit ő észre is vett. Megfogtam a bőröndjeimet és elkezdtem behúzni magam után a házba. Jó volt újra itthon lenni. Hiányzott a ház, anya a húgom és akármilyen hihetetlen még apa is hiányzott egy kicsit. De valahogy idegennek éreztem magam a saját házunkban.
-Rögtön jövök csak hozok valamit inni. Biztos megszomjaztál.- zökkentett ki anyu.
-Igen egy kicsit.- még mindig idegesen. Olyan érzésem volt mintha most járnék először a házunkban. Volt már olyan érzésed, hogy egy helytől annyira elidegenedtél, hogy vissza sem akartál menni oda többet, mert úgy gondoltad, hogy ahová mész sokkal jobb lesz és az az amire igazán vágysz? Na én most pont ezt éreztem.Amíg anyu a konyhában volt én addig körbe néztem a nappaliban, hogy mi is változhatott, majd feltűnt, hogy anyáék esküvői képe ami eddig a kandalló felett volt, most eltűnt.A kedvenc képem előtt álltam meg amin a húgom én voltunk rajta. Hanna még kisbaba volt és én tartottam a kezemben. Annyira imádtam ezt a képet.
-Gyere üljünk le és beszélgessünk egy kicsit. Annyira hiányoztál.-hallottam meg anyu hangját a hátam mögül.

Leültem a nappaliban a kanapéra törökülésben a kezeim pedig az ölemben feküdtek és úgy tördeltem az ujjaimat idegességemben, egészen addig amíg anyu felém nem nyújtott egy poharat ami tele volt jeges teával.
-Na és akkor mesélj egy kicsit. Milyen a turné? Most éppen szünet van?-tette fel anyu sorban a kérdéseket, én csak a poharamat szorítottam a kezemben és próbáltam kitalálni, hogy mit is mondhatnék, miközben azon voltam, hogy el ne sírjam magam.
-Háát... valami olyasmi.-mondtam végül, majd a számhoz emeltem a poharat és inni kezdtem. Titokban abban reménykedtem, hogy ezzel anyu lezártnak tekinti a témát és nem kérdezget erről többet. De miért is jött volna össze.
-Na mesélj már valamit. Ne kelljen mindent kihúzni belőled.-mosolygott. Én lehajtott fejjel kezdtem el mesélni.
-Hát elmentem az egyik koncertjére ami nagyon jó volt, utána meg elmentünk Kanadába megismertem a családjának a barátait... mondjuk-az utolsó szót annyira halkan mondtam, hogy szinte nem is neki szántam hanem magamnak.-De anyu kérdezhetek valamit?-vakartam meg a tarkómat miközben felnéztem rá.
-Persze kincsem. Mit szeretnél kérdezni?
-Amikor... kinyitottad az ajtót láttam, hogy vörösek voltak a szemeid és sírtál. Mi a baj?-néztem rá kérdően.
-Jaj szívem ez most nem fontos, most mesélj milyen volta koncerten és Kanadában?-faggatott tovább anyu.

Ez a kérdése fájt eddig a legjobban. Torkom elszorult, megszólalni sem tudtam. Minden az eszembe jutott. Az a csodálatos éjszaka a hotelban a koncert után és a Kanadában töltött pár óra. Igaz az utóbbi maga volt a pokol. Minden egyes kép és  újra égette az elmémet és minden szó ahogy visszhangzott a fejemben újra előhozta azt a fájdalmat. Egyszerűen nem bírtam tovább harcolni a könnyeimmel és elsírtam magam. Anya aki eddig velem szemben ült egyből felpattant és leült mellém, majd megölelt és próbált megnyugtatni.
-Mi a baj Lara?? Meséld el mi történt, hátha tudok segíteni- simogatta a hátamat, de hangjában hallottam, hogy aggódik.

Tudja nagyon jól, hogy nem igazán sírok mások előtt, hanem inkább magamba fojtom és ha egyedül vagyok akkor adom ki magamból. De nem bírtam megszólalni a sírástól.  De igazából nem is akartam. Nem akartam bevallani magamnak, hogy mindez igaz és megtörtént. Azt reméltem, hogy ez az egész csak egy álom és ha  reggel felébredek újra Kanadában leszek és Justin mellett ébredek majd fel. Azt pedig, hogy itthon vagyok, csak beképzelem magamnak, mert annyira hiányoztak anyáék.

Nem tudom már mennyi ideje ülhettünk csak simán csendben és , hogy mennyi ideje sírhattam amikor ajtócsapódást hallottam. Hirtelen a fájdalom helyét a félelem vette át. Azt hittem, hogy apa jött haza.
-Szia anya megjöttem-hallottam meg Hanna csilingelő hangját.
-Szia csillagom. Nézd csak ki jött haza!-mutatott felém anyu. Gondolom egyből arra gondolt, hogy ha a húgommal leszek jobb kedvem lesz és abba tudom hagyni a sírást.
-Laraaaa- kiabálta, és a nyakamba ugrott.
-Szia picur. Annyira hiányoztál.
-Te sírtál?-kérdezte miután adott egy puszit az arcomra.
-Igen, mert annyira örülök, hogy látlak titeket.-hazudtam.-De most ha nem gond akkor felmennék a szobámba, ha szabad.
-Miért ne szabadna?- nézett rám értettlenül anyu mire én erőltettem egy gyenge mosolyt az arcomra és felcipeltem a cuccaimat az emeletre.

Amikor beértem a szobámba minden ugyanúgy volt, mint ahogy ott hagytam. Amit elsőnek megláttam az az asztalomon heverő kép volt amit még Jennytől kaptam a 16. szülinapomra. Még az egyik osztálykiránduláson készült rólunk és mindketten hülye fejet vágunk rajta. Imádtam ezt a képet a keret pedig tükrözi a régi kapcsolatunkat. Ugyanis tele van BFF felirattal. De most... fogalmam sincs, hogy mit érzek iránta. Nem utálom, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire hátba támad. És ami a legjobban fáj, hogy nem csak velem tette ezt, hanem a legjobb barátommal Georgeval is aki talán semmit nem tud erről az egészről. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem. Mondjam el neki én? Vagy ha már tudja akkor beszéljek vele erről? Azt biztos, hogy most nem nagyon szeretnék. Senki társaságára nem vágyok, csakis a magányra. Letettem az összes bőröndömet a szoba közepébe és leültem az ablakpárkányomra és onnan néztem kifelé az udvarra. Hirtelen újra érezni kezdtem azt a cikis érzést az arcomon, amihez az utóbbi napokban már kezdtem hozzászokni. Újra előtörtek belőlem a könnyek ahogy visszagondoltam arra amit Jenny tett.

Szerintem már kb. 2 órája kint ülhettem az ablakban amikor meghallottam anyu hangját.
-Lara! Kész a vacsora.-kiabált fel a lépcső aljáról. Semmi étvágyam nem volt, de nem akartam megbántani ezért nagy nehezen erőt vettem magamon és lesétáltam az ebédlőbe. Bár alig ettem egy pár falatot szinte csak tologattam az ételt a tányérom egyik oldaláról a másik oldalára amit anyu is észre vett, de egy szót sem szólt.Szinte teljesen csendben voltunk amit én törtem meg.
-Apu most is késő estig dolgozik?-kérdeztem erőtlen hangon. Anyu pont a szájához emelte a villáját, amit kérdésem után egyből visszatett a tányérjára, majd egy "Elnézést" mondta után kiment a konyhába. Én természetesen egyből utána szaladtam.
-Anyu mi a baj?-kérdeztem tőle amikor láttam, hogy a konyhapúltnak támaszkodik és erősen küszködik a könnyeivel.
-Tudod... apád nem jö-ön haza-mondta ki szaggatottan és nem bírta tovább.
-De miért?-kérdeztem tőle, pedig tudtam a válaszát.
-Mert.. megtudtam, hogy megcsal a..-és már nem tudta befejezni.
 Úgy ahogy én pár órával ezelőtt ő s elkezdett sírni mire én egyből megöleltem.Nem akartam neki elmondani, hogy én ezt már régen tudom. De bűntudatom volt. Mondjuk ha hamarabb szólok neki se biztos, hogy jobban érezné magát, é még lehet nem is hitt volna nekem. Apa úgyis kimagyarázta volna magát. Abban a pillanatban azt akartam, hogy apának is fájjon. Legalább annyira mint most anyának.
-Ne sírj anyu. Minden rendbe fog jönni. Ígérem.- próbáltam vigasztalni, de amikor anya mondta ezt nekem én sem hittem el neki.Pontosan tudom, hogy mit érezhet most, mivel mindkettőnket becsapták

*Justin szemszöge*

Mióta Lara elment azóta anyu folyamatosan kerül. Ha mégis véletlenül pont egy helyen vagyunk és kérdezek tőle valamit csak unott hangon egy szavas válaszokat ad. Soha nem volt velem ilyen. Biztos vagyok benne, hogy ez most nagyon komoly, és tényleg csalódott bennem. És ha már itt járunk én is magamban.

Visszagondolva az egészre Lara tényleg törődött velem. Belement a kamukapcsolatba, pedig nem is kedvelt és tényleg érdekelte ha valami bajom volt és próbált volna rajtam segíteni. Talán tényleg nem érdemelte meg azt ahogy beszéltem vele. Félre ne értsetek nem szeretem, csak egyszerűen sajnálom a csajt. Tényleg bevette az egész "szeretlek" dolgot és én pedig kihasználtam. De vajon ez engem miért izgat? Annyi csajjal megtettem már ugyanezt kevesebb idő alatt mégsem kattogtam a dolgon. Na mindegy. De tudom, hogy ezek után a média még jobban rám fog szállni ha megtudják, hogy Lara elment. Az elején még el is tudom velük hitetni, hogy hazament meglátogatni a családját. De ezt vajon meddig veszik be? Egy idő után nekik is le fog esni, hogy valami nincs rendben, mert azért mégsem annyira hülyék.

Valamit ki kell találnom, hogy visszajöjjön de sürgősen vagy még nagyobb szarban leszek. Scooter már így is eléggé ki van rám akadva hát még ha ezt megtudja. Még azelőtt kellene valamit csinálni mielőtt rájönne erre az egészre. De mit? Teljesen tanácstalan vagyok és anyától nem merek tanácsot kérni szóval csak egy utolsó reményem maradt aki nem más mint a nagyi.

-Nagyi, kérdezhetek valamit?-kezdtem bele amint kiértem az udvarra ahol éppen egy újságot olvasott amíg Jazzyk kint játszottak a hintánál.
-Persze. Mit szeretnél?-nézett rám kíváncsian miközben letette a kezéből az újságot.
-Mi az amit szeretnek a lányok? Mármint ha megbántasz valakit mivel tudod kiengesztelni?-vágtam bele egyből.
-Ohh.. szóval a kislányról van szó. Annak idején amikor az apád megbántotta anyukádat mindig valami ajándékot vett neki.-mondta mire nekem támadt egy remek ötletem.
-Köszönöm-vágtam rá egyből, majd adtam neki egy puszit és kiszaladtam a kocsihoz.Amint beszálltam már indítottam is a motort és elindultam város felé indultam. Az egyik lámpánál befordultam a sarkon és........

29. rész

Sziasztok végre itt!!! :)
 Vagyis teljesen még nem, de azért néha lehet jelentkezem majd résszel attól függ, hogy mennyire haladok majd a tanulással. Szóval túl vagyok az írásbeliken végre és már nagyon örülök, hogy legalább a fele megvan és kicsit többet tudok itt lenni. Amíg nem voltam rengeteg díjat kaptam amit most mégegyszer megszeretnék köszönni mindenkinek. De ami a legfontosabb, hogy facebookon új csoportot készítettünk a blognak amit itt találtok:https://www.facebook.com/groups/137798113057193/ és aki még nem tagja akkor csatlakozzon mivel itt értesülhettek az új részekről. Az új csoport oka pedig az volt, hogy az előzőt ellopták fogalmam sincs, hogy bárkinek is mire kellhet egy csoport ami egy bloggal foglalkozik, de mindegy ezt a dolgot sikeresen megoldottuk és az előző csoportot pedig töröltük. A blog átalakításon esett át ami még folyik szóval lesznek még változások és reméljük, hogy tetszeni fog nektek majd a vége is. Egyébként ha bárkit érdekel valami az érettségivel kapcsolatban akár itt hozzászólásban vagy facebookon is írhattok nyugodtan. De nem is pazarolom tovább az időtököt. Örülök, hogy újra itt vagyok és remélem, hogy ti is örültök neki és ugyanúgy olvasni fogjátok majd a folytatást. Puszi <3



*Justin szemszöge*

Miután Lara és Kenny elmentek mindenki kérdően nézett rám, Selenát kivéve. Mindenki szemében ugyanaz a meglepettség csillogott és arra voltak kíváncsiak, hogy mi a fene volt ez az egész. Legalábbis ezt hittem addig amíg apám barátja meg nem szólalt.
-Ki volt ez a lány? És csak én nem vettem észre, hogy itt volt?-ezekre a kérdésekre magam sem értem, hogy miért de nagyon ideges lettem.Komolyan semmi bajom a fickóval, de most szívesen behúztam volna neki egyet. Selena látta rajtam, hogy ideges vagyok és meg akarta fogni a kezem, de én elrántottam onnan az enyémet majd felálltam és a bejárati ajtó felé indultam. Friss levegőre volt szükségem mert teljesen össze vagyok zavarodva. Utoljára akkor éreztem ilyet amikor Selenával első olyan randinkról értem haza ami már nem csak a médiának szólt. Amikor a kilincsre tettem a kezem titokban egy kicsit reméltem, hogy ez csak egy újabb hiszti volt Larától és még a ház előtt állnak a kocsival. De amint kiléptem az ajtón csalódnom kellett. A kocsi nem volt sehol, ahogy már Lara sem. Elment. Fogalmam sincs, hogy most mit kellene éreznem. Talán csalódottságot? Vagy megkönnyebbülést? Esetleg hiányt? Egyik sem. Csak ürességet érzek. Olyan mintha csak testileg lennék itt lelkileg és szellemileg pedig valahol egészen máshol. Visszamentem a házba és amikor beértem a nappaliba csak ennyit mondtam.
- Elment, de ehetnénk már végre?-miután ezt kimondtam anya arcát figyeltem. Soha nem nézett még így rám ezelőtt. Olyan tekintete volt, mintha csalódott volna.
-Nem ismerek rád Justin.-mondta halkan amikor elment mellettem, majd a fejét csóválta.
Nincs annál rosszabb amikor az édesanyád akiben mindig is bízhatsz tudatja veled, hogy egyáltalán nem olyan vagy mint amilyennek nevelt téged.
Szinte egész idő alatt csak piszkáltam a tányéromon az ételt. Komolyan elgondolkodtatott az amit anyu mondott nekem. Tényleg ennyire más lettem? Talán nem kellett volna így bánnom Larával, de már megtörtént nem tudok mit tenni azon kívül, hogy elfelejtem ezt és a létezését.

Ebéd után visszamentem a nappaliba és leültem a kanapéra a tv elé és az aznapi hockey meccset néztem.
-Ne sírj Bieber, majd lesz másik csaj.-ült le mellém Fredo szipogó hangokat kiadva.
-Kuss Flores. Egyébként ki mondta, hogy nem jött össze?- kacsintottam rá egy mosoly kíséretében.
-Nane! Komolyan meghúztad a csajt?-tátotta el a száját.
-Muszáj ennyire ordibálnod? Tudod a tesóim is itt vannak. Amúgy igen képzeld sikerült. Méghozzá nem is kellett hozzá sok idő.-mosolyodtam el pimaszul.



*Lara szemszöge*

A repülőút borzalmas volt. De még mindig nem annyira mint az az érzés ami a hatalmába kerített. Fülesemmel a fülemben az ablaknak dőlve sírtam álomba magam. Egészen addig nem is ébredtem fel amíg a mögöttem ülő kisgyerek el nem kezdte rugdosni az ülésem támláját. Miután magamhoz tértem akkor vettem csak észre, hogy kb. 5 órát aludhattam ami azt jelenti, hogy lassan haza érek. Gyomrom összeszűkült amikor arra gondoltam, hogy a gép hamarosan landolni fog és én visszamegyek abba a házba amibe megígértem, hogy egy ideig nem teszem be a lábamat. És ekkor megszólalt az a bizonyos zene, ami nem más mint a Nothing Like Us. Abban a pillanatban újra összetörtem. A könnyeim ismét utat törtek maguknak és egymást meg sem várva hullottak le az arcomon az ölembe. Most aki ebben a pillanatban láthatott komolyan azt hihette, hogy nem vagyok normális. de nem tudhatta, hogy éppen min megyek keresztül és, hogy milyen fájdalmaim vannak. Mert igen is minden porcikában éreztem a fájdalmat és azt kívántam, hogy bárcsak megszűnnék létezni.
Lassan, és amikor ezt mondom nem túlzok, tényleg nagyon lassan leszállt a gép és visszatértem oda ahonnan kb. 2 hete elindultam. Akkor még azt hittem, hogy életem egyik legszebb 1 éve lesz, de csalódtam. Igazából azt kívánom, hogy bárcsak apára hallgattam volna. A reptér elé érve leintettem egy taxit, bepakoltuk a bőröndjeimet és már indultunk is a címre amit beszállás közben mondtam el a sofőrnek. Út közben rájöttem valamire. Nekem már úgymond nincs is senkim. Anyán és a tesómon kívül. Apa amikor eljöttem szinte elküldött a picsába. A pasim akit szerettem megcsalt a legjobb barátnőmmel és ebből következik, hogy már egyik sincs.

Az ablaknak dőlve néztem a házakat és az utcán boldogan sétáló családokat miközben mentünk. Olyan érzésem volt mintha egy könnycsepp csordult volna ki a szememből, de amikor le akartam törölni semmi nem volt ott. Szuper már hallucinálok is. Egész úton csak gondolkodtam és gondolkodtam. Szar érzés amikor amúgy sem büszkélkedhetsz azzal, hogy milyen sok barátod van, de amikor a legnagyobb szükséged van rájuk akkor hagynak cserben.  De az a legrosszabb amikor egy olyan személy miatt vagy padlón akit egykor a barátodnak hívtál és egy olyan valaki miatt akit tiszta szívedből és mindennél jobban szerettél. Mert igen így éreztem. Szerettem Justint és még mindig szeretem. Nagyon fájtak azok a szavak amiket a fejemhez vágott és egyszerűen már nem tudtam tovább abban a házban maradni. Lehet, hogy egész életemben bánni fogom ezt a döntésemet, de képtelen lettem volna ezek után ott maradni és elviselni azt, hogy mindenki csak megtűr a házban, de igazából senki sem szeretné, hogy ott legyek. Egyébként nem hiszem, hogy bármit is változtatott volna az elmondottakon ha maradok

Amikor a taxi megállt  a házunk előtt nem mozdultam. Csak ültem tovább és a házat bámultam. Lelkiekben megpróbáltam felkészülni arra ami bent fog várni ha apa meglát.
-Elnézést hölgyem, de ki kellene szállnia mert tovább kellene mennem.-zökkentett ki gondolataimból a taxisofőr hangja.
-Oh.. persze.. elnézést.-mondtam szaggatottan és már nyitottam is az ajtót. Féltem. Sőt rettegtem. Nem tudom, hogy mire számítsak, ha bemegyek azon az ajtón ami már nincs is annyira távol tőlem.
A sofőr kiszállt és kivette a taxi hátuljából a csomagjaimat és letette az út mellé. A kezébe nyomtam a fuvar árát, de mielőtt beült volna a kormány mögé még ám nézett.
-Higgye el nekem minden rendbe fog jönni.-mondta majd becsukta maga mögött a kocsi ajtaját és elhajtott. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kiült az arcomra az összes problémám, mert sírni nem sírtam a taxiban. Vagy talán mégis? Talán nem csak képzeltem az egészet? De nem már nem tudtam többet sírni. Legalábbis most nem. A repülőn szinte végig patakban folyt a könnyem és már nem tudtam volna többet sírni. Akartam, de már nem tudtam. A szemem égett a sok könnytől és éreztem hogy a szám is kicserepesedett amit az egész úton harapdáltam. Úgyhogy gondolom ezekből a jelekből vehette észre.

 Amíg ezen gondolkoztam végig követtem a szememmel ahogy a kis sárga jármű halad az utcán, majd lekanyarodik a sarkon így eltűnve a szemem elől. Megfogtam a bőröndjeim fogóját és szépen lassan megfordultam és újra a házat kezdtem bámulni. Végig játszódott bennem az utolsó itt töltött napom mielőtt elmentem Justin után. És ahogy arra a napra és Justinra gondoltam összeszorult a szívem. Nagy levegőt vettem és elindultam a bejárati ajtó felé. Azok után, hogy apa  azt mondta bármi bajom történik ide nem jöhetek vissza nem mertem csak úgy bemenni ezért kopogtam. A gyomromban ezernyi pillangó cikázott és az idegességtől ökölbe szorítottam a kezemet, majd kiengedtem és ezt ismételgettem mindaddig amíg ki nem nyílt az ajtó. Amikor felnéztem nem hittem a szememnek.......