29. rész

Sziasztok végre itt!!! :)
 Vagyis teljesen még nem, de azért néha lehet jelentkezem majd résszel attól függ, hogy mennyire haladok majd a tanulással. Szóval túl vagyok az írásbeliken végre és már nagyon örülök, hogy legalább a fele megvan és kicsit többet tudok itt lenni. Amíg nem voltam rengeteg díjat kaptam amit most mégegyszer megszeretnék köszönni mindenkinek. De ami a legfontosabb, hogy facebookon új csoportot készítettünk a blognak amit itt találtok:https://www.facebook.com/groups/137798113057193/ és aki még nem tagja akkor csatlakozzon mivel itt értesülhettek az új részekről. Az új csoport oka pedig az volt, hogy az előzőt ellopták fogalmam sincs, hogy bárkinek is mire kellhet egy csoport ami egy bloggal foglalkozik, de mindegy ezt a dolgot sikeresen megoldottuk és az előző csoportot pedig töröltük. A blog átalakításon esett át ami még folyik szóval lesznek még változások és reméljük, hogy tetszeni fog nektek majd a vége is. Egyébként ha bárkit érdekel valami az érettségivel kapcsolatban akár itt hozzászólásban vagy facebookon is írhattok nyugodtan. De nem is pazarolom tovább az időtököt. Örülök, hogy újra itt vagyok és remélem, hogy ti is örültök neki és ugyanúgy olvasni fogjátok majd a folytatást. Puszi <3



*Justin szemszöge*

Miután Lara és Kenny elmentek mindenki kérdően nézett rám, Selenát kivéve. Mindenki szemében ugyanaz a meglepettség csillogott és arra voltak kíváncsiak, hogy mi a fene volt ez az egész. Legalábbis ezt hittem addig amíg apám barátja meg nem szólalt.
-Ki volt ez a lány? És csak én nem vettem észre, hogy itt volt?-ezekre a kérdésekre magam sem értem, hogy miért de nagyon ideges lettem.Komolyan semmi bajom a fickóval, de most szívesen behúztam volna neki egyet. Selena látta rajtam, hogy ideges vagyok és meg akarta fogni a kezem, de én elrántottam onnan az enyémet majd felálltam és a bejárati ajtó felé indultam. Friss levegőre volt szükségem mert teljesen össze vagyok zavarodva. Utoljára akkor éreztem ilyet amikor Selenával első olyan randinkról értem haza ami már nem csak a médiának szólt. Amikor a kilincsre tettem a kezem titokban egy kicsit reméltem, hogy ez csak egy újabb hiszti volt Larától és még a ház előtt állnak a kocsival. De amint kiléptem az ajtón csalódnom kellett. A kocsi nem volt sehol, ahogy már Lara sem. Elment. Fogalmam sincs, hogy most mit kellene éreznem. Talán csalódottságot? Vagy megkönnyebbülést? Esetleg hiányt? Egyik sem. Csak ürességet érzek. Olyan mintha csak testileg lennék itt lelkileg és szellemileg pedig valahol egészen máshol. Visszamentem a házba és amikor beértem a nappaliba csak ennyit mondtam.
- Elment, de ehetnénk már végre?-miután ezt kimondtam anya arcát figyeltem. Soha nem nézett még így rám ezelőtt. Olyan tekintete volt, mintha csalódott volna.
-Nem ismerek rád Justin.-mondta halkan amikor elment mellettem, majd a fejét csóválta.
Nincs annál rosszabb amikor az édesanyád akiben mindig is bízhatsz tudatja veled, hogy egyáltalán nem olyan vagy mint amilyennek nevelt téged.
Szinte egész idő alatt csak piszkáltam a tányéromon az ételt. Komolyan elgondolkodtatott az amit anyu mondott nekem. Tényleg ennyire más lettem? Talán nem kellett volna így bánnom Larával, de már megtörtént nem tudok mit tenni azon kívül, hogy elfelejtem ezt és a létezését.

Ebéd után visszamentem a nappaliba és leültem a kanapéra a tv elé és az aznapi hockey meccset néztem.
-Ne sírj Bieber, majd lesz másik csaj.-ült le mellém Fredo szipogó hangokat kiadva.
-Kuss Flores. Egyébként ki mondta, hogy nem jött össze?- kacsintottam rá egy mosoly kíséretében.
-Nane! Komolyan meghúztad a csajt?-tátotta el a száját.
-Muszáj ennyire ordibálnod? Tudod a tesóim is itt vannak. Amúgy igen képzeld sikerült. Méghozzá nem is kellett hozzá sok idő.-mosolyodtam el pimaszul.



*Lara szemszöge*

A repülőút borzalmas volt. De még mindig nem annyira mint az az érzés ami a hatalmába kerített. Fülesemmel a fülemben az ablaknak dőlve sírtam álomba magam. Egészen addig nem is ébredtem fel amíg a mögöttem ülő kisgyerek el nem kezdte rugdosni az ülésem támláját. Miután magamhoz tértem akkor vettem csak észre, hogy kb. 5 órát aludhattam ami azt jelenti, hogy lassan haza érek. Gyomrom összeszűkült amikor arra gondoltam, hogy a gép hamarosan landolni fog és én visszamegyek abba a házba amibe megígértem, hogy egy ideig nem teszem be a lábamat. És ekkor megszólalt az a bizonyos zene, ami nem más mint a Nothing Like Us. Abban a pillanatban újra összetörtem. A könnyeim ismét utat törtek maguknak és egymást meg sem várva hullottak le az arcomon az ölembe. Most aki ebben a pillanatban láthatott komolyan azt hihette, hogy nem vagyok normális. de nem tudhatta, hogy éppen min megyek keresztül és, hogy milyen fájdalmaim vannak. Mert igen is minden porcikában éreztem a fájdalmat és azt kívántam, hogy bárcsak megszűnnék létezni.
Lassan, és amikor ezt mondom nem túlzok, tényleg nagyon lassan leszállt a gép és visszatértem oda ahonnan kb. 2 hete elindultam. Akkor még azt hittem, hogy életem egyik legszebb 1 éve lesz, de csalódtam. Igazából azt kívánom, hogy bárcsak apára hallgattam volna. A reptér elé érve leintettem egy taxit, bepakoltuk a bőröndjeimet és már indultunk is a címre amit beszállás közben mondtam el a sofőrnek. Út közben rájöttem valamire. Nekem már úgymond nincs is senkim. Anyán és a tesómon kívül. Apa amikor eljöttem szinte elküldött a picsába. A pasim akit szerettem megcsalt a legjobb barátnőmmel és ebből következik, hogy már egyik sincs.

Az ablaknak dőlve néztem a házakat és az utcán boldogan sétáló családokat miközben mentünk. Olyan érzésem volt mintha egy könnycsepp csordult volna ki a szememből, de amikor le akartam törölni semmi nem volt ott. Szuper már hallucinálok is. Egész úton csak gondolkodtam és gondolkodtam. Szar érzés amikor amúgy sem büszkélkedhetsz azzal, hogy milyen sok barátod van, de amikor a legnagyobb szükséged van rájuk akkor hagynak cserben.  De az a legrosszabb amikor egy olyan személy miatt vagy padlón akit egykor a barátodnak hívtál és egy olyan valaki miatt akit tiszta szívedből és mindennél jobban szerettél. Mert igen így éreztem. Szerettem Justint és még mindig szeretem. Nagyon fájtak azok a szavak amiket a fejemhez vágott és egyszerűen már nem tudtam tovább abban a házban maradni. Lehet, hogy egész életemben bánni fogom ezt a döntésemet, de képtelen lettem volna ezek után ott maradni és elviselni azt, hogy mindenki csak megtűr a házban, de igazából senki sem szeretné, hogy ott legyek. Egyébként nem hiszem, hogy bármit is változtatott volna az elmondottakon ha maradok

Amikor a taxi megállt  a házunk előtt nem mozdultam. Csak ültem tovább és a házat bámultam. Lelkiekben megpróbáltam felkészülni arra ami bent fog várni ha apa meglát.
-Elnézést hölgyem, de ki kellene szállnia mert tovább kellene mennem.-zökkentett ki gondolataimból a taxisofőr hangja.
-Oh.. persze.. elnézést.-mondtam szaggatottan és már nyitottam is az ajtót. Féltem. Sőt rettegtem. Nem tudom, hogy mire számítsak, ha bemegyek azon az ajtón ami már nincs is annyira távol tőlem.
A sofőr kiszállt és kivette a taxi hátuljából a csomagjaimat és letette az út mellé. A kezébe nyomtam a fuvar árát, de mielőtt beült volna a kormány mögé még ám nézett.
-Higgye el nekem minden rendbe fog jönni.-mondta majd becsukta maga mögött a kocsi ajtaját és elhajtott. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kiült az arcomra az összes problémám, mert sírni nem sírtam a taxiban. Vagy talán mégis? Talán nem csak képzeltem az egészet? De nem már nem tudtam többet sírni. Legalábbis most nem. A repülőn szinte végig patakban folyt a könnyem és már nem tudtam volna többet sírni. Akartam, de már nem tudtam. A szemem égett a sok könnytől és éreztem hogy a szám is kicserepesedett amit az egész úton harapdáltam. Úgyhogy gondolom ezekből a jelekből vehette észre.

 Amíg ezen gondolkoztam végig követtem a szememmel ahogy a kis sárga jármű halad az utcán, majd lekanyarodik a sarkon így eltűnve a szemem elől. Megfogtam a bőröndjeim fogóját és szépen lassan megfordultam és újra a házat kezdtem bámulni. Végig játszódott bennem az utolsó itt töltött napom mielőtt elmentem Justin után. És ahogy arra a napra és Justinra gondoltam összeszorult a szívem. Nagy levegőt vettem és elindultam a bejárati ajtó felé. Azok után, hogy apa  azt mondta bármi bajom történik ide nem jöhetek vissza nem mertem csak úgy bemenni ezért kopogtam. A gyomromban ezernyi pillangó cikázott és az idegességtől ökölbe szorítottam a kezemet, majd kiengedtem és ezt ismételgettem mindaddig amíg ki nem nyílt az ajtó. Amikor felnéztem nem hittem a szememnek.......