30. rész

Sziasztok :)
Nagyon örülök, hogy ennyi kihagyás után, még mindig ilyen sokan itt vagytok velem és olvassátok a blogot. Köszönöm szépen a komikat nagyon aranyos dolgokat írtatok és sok valakinek lehet nem jelent semmit ha írnak valamelyik részhez valamilyen komit de nekem nagyon is sokat jelent, mert így tudom, hogy van értelme annak amit csinálok. Szóval köszönöm mégegyszer. Megígértem, hogy az új résszel kiteszek egy másik blogot amibe nézzetek be. Nem én írom, de egyébként nekem tetszik szóval hátha nektek is fog. És ha igen akkor iratkozzatok fel, mert az írójának nagyon sokat jelentene és lehet, hogy nem folytatja tovább a blogot, ha nem lesz több olvasója. Itt a link: http://jussbizzle.blogspot.hu/.A részről csak annyit, hogy lehet egy kicsit rövid lett, de így is nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy mit kellene beleírnom. Rengeteg ötletem van, de nem akartam mindent egy részbe belesűríteni. De azért remélem tetszeni fog.  Jó olvasást. Imádlak titeket <3 :*


A gyomromban ezernyi pillangó cikázott és az idegességtől ökölbe szorítottam a kezemet, majd kiengedtem és ezt ismételgettem mindaddig amíg ki nem nyílt az ajtó. Amikor felnéztem nem hittem a szememnek....... 

Anya állt az ajtóban vörös kisírt szemekkel. Először értetlenül nézett rám, gondolom próbálta kitalálni, hogy vajon mit keresek én itt amikor éppen a turnén kellene lennem, de valahogy ugyanígy nézhettem én is rá, mivel nem értettem, hogy miért sírhatott.Én lehajtottam a fejemet és próbáltam visszatartani a könnyeket.
-Szia.. a-anyu.. haza jöttem-mondtam kicsit szaggatottan, mert nem tudtam, hogy mégis, hogy fog reagálni rá. Majd hirtelen megéreztem kezeit a hátamon és biztonságot adó szorítását. Nagyon hiányzott az ölelése. Igaz nem sok ideig voltam távol, de akkor is hiányzott. Amikor elvált tőlem akkor vettem észre, hogy könnyes a szeme és az arca is. Újra sírt.
-Szia. Ne haragudj--törölgette az arcát- csak annyira hiányoztál. Gyere be.-mosolyodott el. Az utolsó mondatánál mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Féltem, hogy ha apa meglát kizavar.
-Gyere nyugodtan apád nincs itthon.-mondta anyu bátorítóan. Gondolom kiült az arcomra az aggodalom amit ő észre is vett. Megfogtam a bőröndjeimet és elkezdtem behúzni magam után a házba. Jó volt újra itthon lenni. Hiányzott a ház, anya a húgom és akármilyen hihetetlen még apa is hiányzott egy kicsit. De valahogy idegennek éreztem magam a saját házunkban.
-Rögtön jövök csak hozok valamit inni. Biztos megszomjaztál.- zökkentett ki anyu.
-Igen egy kicsit.- még mindig idegesen. Olyan érzésem volt mintha most járnék először a házunkban. Volt már olyan érzésed, hogy egy helytől annyira elidegenedtél, hogy vissza sem akartál menni oda többet, mert úgy gondoltad, hogy ahová mész sokkal jobb lesz és az az amire igazán vágysz? Na én most pont ezt éreztem.Amíg anyu a konyhában volt én addig körbe néztem a nappaliban, hogy mi is változhatott, majd feltűnt, hogy anyáék esküvői képe ami eddig a kandalló felett volt, most eltűnt.A kedvenc képem előtt álltam meg amin a húgom én voltunk rajta. Hanna még kisbaba volt és én tartottam a kezemben. Annyira imádtam ezt a képet.
-Gyere üljünk le és beszélgessünk egy kicsit. Annyira hiányoztál.-hallottam meg anyu hangját a hátam mögül.

Leültem a nappaliban a kanapéra törökülésben a kezeim pedig az ölemben feküdtek és úgy tördeltem az ujjaimat idegességemben, egészen addig amíg anyu felém nem nyújtott egy poharat ami tele volt jeges teával.
-Na és akkor mesélj egy kicsit. Milyen a turné? Most éppen szünet van?-tette fel anyu sorban a kérdéseket, én csak a poharamat szorítottam a kezemben és próbáltam kitalálni, hogy mit is mondhatnék, miközben azon voltam, hogy el ne sírjam magam.
-Háát... valami olyasmi.-mondtam végül, majd a számhoz emeltem a poharat és inni kezdtem. Titokban abban reménykedtem, hogy ezzel anyu lezártnak tekinti a témát és nem kérdezget erről többet. De miért is jött volna össze.
-Na mesélj már valamit. Ne kelljen mindent kihúzni belőled.-mosolygott. Én lehajtott fejjel kezdtem el mesélni.
-Hát elmentem az egyik koncertjére ami nagyon jó volt, utána meg elmentünk Kanadába megismertem a családjának a barátait... mondjuk-az utolsó szót annyira halkan mondtam, hogy szinte nem is neki szántam hanem magamnak.-De anyu kérdezhetek valamit?-vakartam meg a tarkómat miközben felnéztem rá.
-Persze kincsem. Mit szeretnél kérdezni?
-Amikor... kinyitottad az ajtót láttam, hogy vörösek voltak a szemeid és sírtál. Mi a baj?-néztem rá kérdően.
-Jaj szívem ez most nem fontos, most mesélj milyen volta koncerten és Kanadában?-faggatott tovább anyu.

Ez a kérdése fájt eddig a legjobban. Torkom elszorult, megszólalni sem tudtam. Minden az eszembe jutott. Az a csodálatos éjszaka a hotelban a koncert után és a Kanadában töltött pár óra. Igaz az utóbbi maga volt a pokol. Minden egyes kép és  újra égette az elmémet és minden szó ahogy visszhangzott a fejemben újra előhozta azt a fájdalmat. Egyszerűen nem bírtam tovább harcolni a könnyeimmel és elsírtam magam. Anya aki eddig velem szemben ült egyből felpattant és leült mellém, majd megölelt és próbált megnyugtatni.
-Mi a baj Lara?? Meséld el mi történt, hátha tudok segíteni- simogatta a hátamat, de hangjában hallottam, hogy aggódik.

Tudja nagyon jól, hogy nem igazán sírok mások előtt, hanem inkább magamba fojtom és ha egyedül vagyok akkor adom ki magamból. De nem bírtam megszólalni a sírástól.  De igazából nem is akartam. Nem akartam bevallani magamnak, hogy mindez igaz és megtörtént. Azt reméltem, hogy ez az egész csak egy álom és ha  reggel felébredek újra Kanadában leszek és Justin mellett ébredek majd fel. Azt pedig, hogy itthon vagyok, csak beképzelem magamnak, mert annyira hiányoztak anyáék.

Nem tudom már mennyi ideje ülhettünk csak simán csendben és , hogy mennyi ideje sírhattam amikor ajtócsapódást hallottam. Hirtelen a fájdalom helyét a félelem vette át. Azt hittem, hogy apa jött haza.
-Szia anya megjöttem-hallottam meg Hanna csilingelő hangját.
-Szia csillagom. Nézd csak ki jött haza!-mutatott felém anyu. Gondolom egyből arra gondolt, hogy ha a húgommal leszek jobb kedvem lesz és abba tudom hagyni a sírást.
-Laraaaa- kiabálta, és a nyakamba ugrott.
-Szia picur. Annyira hiányoztál.
-Te sírtál?-kérdezte miután adott egy puszit az arcomra.
-Igen, mert annyira örülök, hogy látlak titeket.-hazudtam.-De most ha nem gond akkor felmennék a szobámba, ha szabad.
-Miért ne szabadna?- nézett rám értettlenül anyu mire én erőltettem egy gyenge mosolyt az arcomra és felcipeltem a cuccaimat az emeletre.

Amikor beértem a szobámba minden ugyanúgy volt, mint ahogy ott hagytam. Amit elsőnek megláttam az az asztalomon heverő kép volt amit még Jennytől kaptam a 16. szülinapomra. Még az egyik osztálykiránduláson készült rólunk és mindketten hülye fejet vágunk rajta. Imádtam ezt a képet a keret pedig tükrözi a régi kapcsolatunkat. Ugyanis tele van BFF felirattal. De most... fogalmam sincs, hogy mit érzek iránta. Nem utálom, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire hátba támad. És ami a legjobban fáj, hogy nem csak velem tette ezt, hanem a legjobb barátommal Georgeval is aki talán semmit nem tud erről az egészről. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem. Mondjam el neki én? Vagy ha már tudja akkor beszéljek vele erről? Azt biztos, hogy most nem nagyon szeretnék. Senki társaságára nem vágyok, csakis a magányra. Letettem az összes bőröndömet a szoba közepébe és leültem az ablakpárkányomra és onnan néztem kifelé az udvarra. Hirtelen újra érezni kezdtem azt a cikis érzést az arcomon, amihez az utóbbi napokban már kezdtem hozzászokni. Újra előtörtek belőlem a könnyek ahogy visszagondoltam arra amit Jenny tett.

Szerintem már kb. 2 órája kint ülhettem az ablakban amikor meghallottam anyu hangját.
-Lara! Kész a vacsora.-kiabált fel a lépcső aljáról. Semmi étvágyam nem volt, de nem akartam megbántani ezért nagy nehezen erőt vettem magamon és lesétáltam az ebédlőbe. Bár alig ettem egy pár falatot szinte csak tologattam az ételt a tányérom egyik oldaláról a másik oldalára amit anyu is észre vett, de egy szót sem szólt.Szinte teljesen csendben voltunk amit én törtem meg.
-Apu most is késő estig dolgozik?-kérdeztem erőtlen hangon. Anyu pont a szájához emelte a villáját, amit kérdésem után egyből visszatett a tányérjára, majd egy "Elnézést" mondta után kiment a konyhába. Én természetesen egyből utána szaladtam.
-Anyu mi a baj?-kérdeztem tőle amikor láttam, hogy a konyhapúltnak támaszkodik és erősen küszködik a könnyeivel.
-Tudod... apád nem jö-ön haza-mondta ki szaggatottan és nem bírta tovább.
-De miért?-kérdeztem tőle, pedig tudtam a válaszát.
-Mert.. megtudtam, hogy megcsal a..-és már nem tudta befejezni.
 Úgy ahogy én pár órával ezelőtt ő s elkezdett sírni mire én egyből megöleltem.Nem akartam neki elmondani, hogy én ezt már régen tudom. De bűntudatom volt. Mondjuk ha hamarabb szólok neki se biztos, hogy jobban érezné magát, é még lehet nem is hitt volna nekem. Apa úgyis kimagyarázta volna magát. Abban a pillanatban azt akartam, hogy apának is fájjon. Legalább annyira mint most anyának.
-Ne sírj anyu. Minden rendbe fog jönni. Ígérem.- próbáltam vigasztalni, de amikor anya mondta ezt nekem én sem hittem el neki.Pontosan tudom, hogy mit érezhet most, mivel mindkettőnket becsapták

*Justin szemszöge*

Mióta Lara elment azóta anyu folyamatosan kerül. Ha mégis véletlenül pont egy helyen vagyunk és kérdezek tőle valamit csak unott hangon egy szavas válaszokat ad. Soha nem volt velem ilyen. Biztos vagyok benne, hogy ez most nagyon komoly, és tényleg csalódott bennem. És ha már itt járunk én is magamban.

Visszagondolva az egészre Lara tényleg törődött velem. Belement a kamukapcsolatba, pedig nem is kedvelt és tényleg érdekelte ha valami bajom volt és próbált volna rajtam segíteni. Talán tényleg nem érdemelte meg azt ahogy beszéltem vele. Félre ne értsetek nem szeretem, csak egyszerűen sajnálom a csajt. Tényleg bevette az egész "szeretlek" dolgot és én pedig kihasználtam. De vajon ez engem miért izgat? Annyi csajjal megtettem már ugyanezt kevesebb idő alatt mégsem kattogtam a dolgon. Na mindegy. De tudom, hogy ezek után a média még jobban rám fog szállni ha megtudják, hogy Lara elment. Az elején még el is tudom velük hitetni, hogy hazament meglátogatni a családját. De ezt vajon meddig veszik be? Egy idő után nekik is le fog esni, hogy valami nincs rendben, mert azért mégsem annyira hülyék.

Valamit ki kell találnom, hogy visszajöjjön de sürgősen vagy még nagyobb szarban leszek. Scooter már így is eléggé ki van rám akadva hát még ha ezt megtudja. Még azelőtt kellene valamit csinálni mielőtt rájönne erre az egészre. De mit? Teljesen tanácstalan vagyok és anyától nem merek tanácsot kérni szóval csak egy utolsó reményem maradt aki nem más mint a nagyi.

-Nagyi, kérdezhetek valamit?-kezdtem bele amint kiértem az udvarra ahol éppen egy újságot olvasott amíg Jazzyk kint játszottak a hintánál.
-Persze. Mit szeretnél?-nézett rám kíváncsian miközben letette a kezéből az újságot.
-Mi az amit szeretnek a lányok? Mármint ha megbántasz valakit mivel tudod kiengesztelni?-vágtam bele egyből.
-Ohh.. szóval a kislányról van szó. Annak idején amikor az apád megbántotta anyukádat mindig valami ajándékot vett neki.-mondta mire nekem támadt egy remek ötletem.
-Köszönöm-vágtam rá egyből, majd adtam neki egy puszit és kiszaladtam a kocsihoz.Amint beszálltam már indítottam is a motort és elindultam város felé indultam. Az egyik lámpánál befordultam a sarkon és........